belátható időn belül találkozunk. várom. de már közel sem úgy, mint két éve, amikor elkezdtük, vagy egy éve, amikor újrakezdtük. de jól van ez így. akkoriban kezelhetetlen volt a folyamatos rágondolás. háromszor kellet visszamennem a boltba míg egyszer sikerült bevásárolnom, a munkámban katasztrofális állapotok uralkodtak, itthon szinte percenként váltakozott a hangulatom. ez  így hosszútávon nem mehetett volna. így aztán szépen megtanultam, hogy csak akkor és ott gondoljak rá, amikor lehet. a folyamatos lobogást felváltotta valamiféle melegség, amitől egy csetelés után mosolyogva megyek az utcán és kellemesen ábrándozva mosogatok. de ha engedem, ebből a melegségből egyetlen pillanat alatt lesz perszelő forróság... na jó, nem mindig csak azon múlik, hogy engedem-e... elég egy mondat, vagy néhány szivecske és már olvadok...

sose hittem volna, hogy odáig jutunk, hogy ez a "meglett", okos, jó ízlésű férfi szmájlikat, puszikat és szivecskéket küld nekem, pláne nem ilyen töménységben, ahogyan tegnap :)

és persze van még egy helyzet, amit talán sosem fogok tudni kezelni. amikor a találkozásokat követő eufóriát felváltja a végtelen szomorúság és üresség érzete, amikor olyan fájó tud lenni a hiánya, hogy arra gondolok, ez már nem is kell nekem... de ha belegondolok a "soha többébe", az még sokkal jobban fájna. gondoltam már arra is, hogy esetleg valaki más, aki közelebb van. de nem kell más. vagy ő, vagy senki. na, jól kitoltam magammal...

mert mindeközben megszenvedem a férjjel való kapcsolatot is. hihetetlenül vágyom a szeretetére és az elismerésére. most éppen megkapom, ez jó. de mikor éppen nem, akkor adott esetben egyszerre szenvedek mindkettőjük miatt.

és néha persze egyszerre vagyok boldog mindkettőjük miatt.

de legalább élek... bár még ezt is kevésnek érzem néha... még többet kellen élni...