napról napra változik. pontosabban az én érzeseim, gondolataim, hangulataim.

aszongya dilidoki, hogy próbáljuk nem belehergelni egymást olyasmibe, amit valójában nem akarunk. mondja ezt azután, hogy közli velem, hogy bárhogyan vizsgálgatja magát, nem tud most olyan dolgot mondani, amire jobban vágyna annál, mint hogy velem éljen. hogy még sohasem érezte ezt semmikor és senkivel, hogy én vagyok az a nő, aki kell neki. hogy valamelyik reggel, mikor felébredt, annyira azt kívánta volna, hogy én feküdjek ott mellette, hogy fizikailag fájt a hiányom. hogy annyira jól el tudja képzelni a hétköznapjainkat is, hogy milyen jó lenne együtt...

hát, ha ezt érti a nem hergelés alatt, akkor rossz úton jár...

azért az gondolom mindenkinek megvan, hogy mennyi esélyünk lenne a totális boldogságra két fincsi vagyonmegosztási és egy gyermekelhelyezési per közepette...

furcsa mód azonban ennek a hergelődésnek is vannak jó hatásai itthon. kezdek amolyan minden mindegy hangulatba kerülni és egyre őszintébben és nyíltabban beszélni a problémámról, az érzéseimről, a kapcsolatunkról. ez alatt nem a nagy bevallást értem, hanem valóban a kettőnk dolgairól történő beszédet. aminek persze rövidebb távon lehet rossz hangulat a következménye, de a férjem egyre gyakrabban találja meg a megoldást ennek a feloldásához. lehet, hogy keresi a megoldást? lehet, hogy megjegyzi, amiket mondok neki?

a helyzet most mindenestre úgy néz ki, hogy miközben belülről feszítenek az indulatok, érzések oda és vissza, kívülről nézve inkább mintha katatón állapotban lennék. nehezen tudok most ebből kitörni, márpedig ki kellene...