Jaaaaj!!! A hátrányai az ilyen viszonyoknak. Meg az előnye is (vágy fokozó)
Mi ez a felszaporodott találkozási alkalom mostanában?

@Ifigenie: ha úgy tetszik, a kihagyott két hónap pótlása... :) szóval a múlt heti az már nagyon régen tervezett volt, az nem, hogy másnap reggel lett egy kis repeta... ez a mostani pedig hirtelen felindulásból lett volna... mert be vagyunk zsongva, nagyon jól sikerült a legutóbbi, minden szempontból :) és miután webkamerán kapott egy kis sztriptízt, lehet, hogy még nincs teljesen lefújva a dolog :D

@éniskócos: :-), hát nem vagytok semmik :-)

Csinos lehettél. Remélem összejött! Ha igen, akkor kérünk beszámolót!

@szociologus: úgy tűnik nem jön össze :( de már ott tartunk, hogy a kollegák gumikesztyűjétől is feláll a farka :D

ó, ezek az új sablonok. miafasz.

bocsánat.

Gondolkodtam rajta, hogy beírom az én szerető-történetemet, de nagyon hosszú és nem illeszkedik a Te sztoridhoz.

@Szexofon: attól még beírhatod. tudod, hogy a nők milyen kíváncsiak :)

@Szexofon: írd be, írd be, írd be!!! :-)

@Szexofon: Ha már egyszer felvetetted az ötletet, és bedobtad a csalit... ;)))

@éniskócos: @Ifigenie: @Enchantée: Nos beírom, de lehet, hogy a poszt tükrében kifejezetten destruktív hatása lesz a történetemnek.....
Én szóltam!

Nekem is volt "szeretőm", hosszú évekig, egy befulladt és sehova nem vezető, nagyon egyenlőtlen házasság mellett. Ahogy az itt formálódó dilemmát, áldozatvállalást, dühöt olvasom, pontosan visszacsengenek azok az idők, amikor a mostani párom, még csak a "szeretőm" volt és arra várt, ami ma neki már valóság, másoknak a legjobb esetben is csak remény.

(btw utálom ezt a szerető szót. Nem türkrözi azt ami mögötte volt. Szerető az félredugást, élvezetet, oldalkocsit jelent, míg nekem ő már akkor is a párom volt, társam a szó igazi értelmében, sokkal inkább, mint a korabeli feleségem)

Az én szeretőm évekig várt. Türelmesen avagy türelmetlenül. Hol elkeseredetten, hol megelégedve és boldogan, hogy legalább ennyi jut neki belőlem. Én pedig végig remegtem (szó szerint), hogy meddig bírja cérnával a hitegetésemet, mert afelől, hogy én végül lépni tudok, csak egy ember lehetett 100%-ig bizonyos: Csakis én! Senki más.
Még ő sem. Egyszerűen nem hiszem, hogy egészen addig amíg megléptem a várva várt lépést és kiléptem a reménytelen házasságból, ő a kétely árnyéka nélkül tudott hinni bennem. Avagy hinni igen, bizonyosnak lenni biztosan nem.

Nálunk gyerkőcök is voltak. És iszonyú dilemmát okozott, hogyan oldom meg a helyzetet. Beletörődök, hogy megoldhatatlan és együttélek egy reménytelen helyzetben, minden nap új konfliktusokkal, sértődésekkel, elhúzott szájakkal, ahol ha ezt csinálom ez a baj, ha az ellenkezőjét akkor meg az a baj, ahol a "társ", a partnerség tökéletesen hiányzik a mindennapokból, vagyis harmincegynéhányévesen kell-e elfogadni, hogy nekem ennyi jutott az életből...

Ami szerintem 5 év alatt gyomorrákban bontakozott volna... A másik lehetőség volt váltani, feladni megújulni valakivel, olyannal aki azelőtt, hogy megismertem még csak az álmaimban létezett. Pont olyannak, mint amilyen a maga valójában volt.

Óriási dilemma volt ez! Feladni sok minden dolgot, ami nélkülözhetetlen része lett az életemnek és együttjárt egy igazán velejéig keserű, tarthatatlan állapottal.

Elsősorban persze a gyerekek, de sok minden más is. Az egzisztencia, lakás, vagyon, a családi kötelékek, a barátok, a rokonok, a szomszédok, mind-mind egy apró kerékkötő, egy újabb tétel a hogyan legyen ezután, a "hogyan mondjam meg nekik" listáról.

Némelyik ezek közül nevetséges, elhiszem. De mégsem olyan könnyű meglépni, amikor eljön a pillanat.

Nálam/nálunk eljött.

Az én párom/szeretőm nem gondolt túl sokat és nem alap nélkül.

Nem adott határidőt (bár megértettem volna), hogy eddig vagy addig de döntsek végre. Nyilván volt egy - ha nem is dátumszerűen kitűzött - deadline, aminek beérését megérezte volna. Onnantól már nem hitt volna, nem reménykedett volna többé bennem. Kifáradt volna a bizakodásban. Ezt biztosra veszem.

Ha van tanulság, egyvalamiben sokat tett. Megértette, átérezte a dilemmámat. És nem csak passzívan, hanem úgyis, hogy velem együtt agyalt, beszélt velem, hogyan lehet összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztetni.

Így történt, hogy - most már sok év távlatából mondhatom - nem váltam el a gyerekeimtől, nem kellett őket kicsit sem feladnom (pedig csúnya idők is voltak, amikor exem eszközként próbálta használni őket ellenem) de emellett új életet kezdhettem. Megoldottuk, hogy megtarthattam mindent ami fontos volt az előző életemből és megkaptam az újat is. Kecske-káposzta ritka esete.

Lehet, ez is félmegoldás. Hiszen ma is csak egy félembert kap belőlem, aki munka után nem hazamegy, hanem a gyerekeihez. Aztán amikor azok lefeküdtek, újra kocsibaül és hazajön.

De ez működik. Jól.

de lehet az is, hogy egyedül túl nagy a dilemma. Kell neki segítség, hogy valakivel (ki mással mint a "szeretővel" kívülről is tesztelje magát, a gondolatait, a gondját, a problémáját. Ez sokat segít.

Az ember hajlamos belsüppedni a saját gondolatkörébe, mint autókerék a puha homokba. Minél többet pörög, annál jobban beássa magát. Na ehhez kell egy "kis" külső segítség, amin megtapad egy fontos pillanatra, felcsikorog a gumi és kiszáguld a gödörből. De amíg ez nincs, addig csak maga köül pörög egyhelyben.

Én éppen a páromnak köszönhetem, hogy megtanultam. Szarok a külvilág véleményére, mert én élem a hétköznapi életemet és nem a rokonok, meg a szomszédok.

És Ő előre megmondta nekem, hogy a világgal szemben egyedül leszek, mert mindenki a hűtlen, a gyermekeit elhagyó férj paneljét húzza rám, hacsak el nem akarom mondani mindenkinek 4 évnyi szenvedés és hiábavaló kiútkeresés részletes történetét (amire persze már nem kiváncsiak)

Aztán persze ez nem így lett. De hogy ezen a veszélyen túlléptem, arra magamtól nem lettem volna képes. Ehhez Ő kellett, hogy felnyissa szememet.

@Szexofon: A kedvesem kiszedte belőlem amit nem is bírtam volna még magamnak sem megfogalmazni. Mik azok, amiktől igazán félek. Mi a dilemmám valójában. Mi van ha az egyik utat választom és mi van ha a másikat. melyik hova vezet.

Ebből rájöttem, hogy mi az igazi probléma amit meg kell oldani (pl. továbbra is apja legyek a gyerekeimnek) és mi az amit le kell szarni, mert úgysem tudom megváltoztatni ergo nem is érdemes vele törődni.

A kettő szétválasztása nagyon sokat segített. Sőt ! Szerintem döntő volt, hogy kiszedtem a problémákat az álproblémák közül. Nélküle ez nem ment volna.

Rámhúzták-e az ilyenkor szokásos paneleket??

Persze! Aki csak úgy távolról, az le van szarva. Hadd higyje rólam amit akar. Nem oszt nem szoroz.

Akinek viszont adok a véleményére, fontos, hogy mit gondol rólam, annak pl. egy "elhagytad a gyerekeidet" mondatra hamar visszakérdeztem: szerinted mennyit találkozom/foglalkozom velük ?

A válasz az volt hogy kéthetente.

Erre elmondtam, hogyan telnek a hétköznapjaim. Megnyúlt az arcuk.

Egy ideig nem hitték hogy ezt tartósan lehet csinálni, aztán néhány év után már nem is emlékeznek a saját szavaikra. Így megy ez :-)

@Szexofon: köszönöm, hogy leírtad! tanulságos... arra mindenesetre máris bólinthatok, hogy az én dilidokim is rengeteget segít abban, hogy reálisabban tudjam felmérni a problémákta. hogy mi fontos és mi nem. de abban is segít, hogy azt is lássam, hogy mi csak hangulat és mi valódi érzés.
én gyáva vagyok. és nincs is hova mennem (úgy értem, dilidokihoz nem mehetek, mert ő marad ahol van).bár ha végül borulna a bili, akkor ő is kénytelen lenne jönni és akkor nem is kétséges, hogy jönne. igazából azt sem zárom ki, hogy ha végül én mégis lépnék, akkor nem jönne-e mégis velem...
de először bennem kellen végleges döntésnek születnie. egyelőre képtelen vagyok túltenni magam a gyerek/szülők/barátok/szomszédok stb problémán...

@Szexofon: na várj!
Akkor most had nézzem a "szeretőd", vagyis mostani párod szemszögéből.
Örökös lemondás, örökös másodikság, örökös várakozás, rád. Cserébe azért, hogy vele élsz.
Te mit hoztál ki belőle?
Te miben segítettél neki?
Te mit adsz neki?
Saját magadat?
Elgondolkoztál azon, hogy ez a nő vagy nagyon szívós, vagy nagyon szeret téged...
A gyerekeiddel szemben persze nem is kérdés, nagyon jól teszed, hogy velük vagy.
Ahogy olvastam az írást, az jutott eszembe, hogy hol volt az a pont, amikor elhatároztad, hogy már nem akarod "úgy" tovább és a szeretődet választod, aki szinte ugyanúgy csak a második, mint annak előtte, csak éppen hivatalosan a második.
És ha tőle is lenne gyereked (vagy van is??), akkor mi lenne?
Melyik gyereked lenne a hanyadik helyen???
Egyrészt örülsz annak, hogy megtaláltad azt az életet, azzal az emberrel, amilyet, akivel akartál.
És ez az életed boldog?
Neki is és neked is?
Úgy értem, megalkuvás nélküli?

@Szexofon: Köszönöm én is, hogy leírtad! :)

@éniskócos: a legnehezebb lehet egy ilyen döntést úgy meghozni, hogy akkor is mész, ha egyedül, vagyis ha ő nem jönne...el lehet jutni erre a szintre is, de ehhez nagyon sok mindennek kell történnie. (szerintem)

@éniskócos: Ez nem gyávaság. Hatalmas dilemma. Az embernek ilyenkor tényleg át kell(ene) ugrania a saját árnyékát.

Ehhez nagyon erős belső tartás (avagy egyfajta szenvtelenség, önzés) kell. Bennem egyik sem volt meg. Külső segítségre találtam. Azért sikerült...

@Ifigenie: Nos kezdjük azzal, hogy mindezeken a dilemmákon évek óta túlvagyok. Ma már nyugvópontra jutottam, de hosszú-hosszú ideig filóztam rajtuk, elhiheted.

Lassan immár 6 éve élünk együtt, ez azért már állandónak tekinthető.

Előrebocsátom, ha Ő nincs, akkor is előbb utóbb válás lett volna, ez csak a döntést a felismerést gyorsította meg bennem, amihez egyedül gyenge (és kiskócos figyelj! Nem gyáva... voltam :-D)

A másik alternatíva a bekeseredés, vagy a gyomorrák....

Úgy élünk, mint a borsó meg a héja. Nem tudom elképzelni, hogy bárki mással ennyi ponton közös nevezőn, harmóniában lennénk. Kölcsönösen. Szexuálisan, érzelmileg, értelmileg tökéletes partner számomra és én is neki.

Mindenkinek megvan a maga életútja... azt nem igazán értem, hogy Ő hogyhogy nem talált kompromisszum és lemondás nélküli párt magának előttem. Sok melléfogása volt, aranyos, kedves, intelligens pasik.... zömükkel ma is tartjuk (jól érteted: tartJUK) a kapcsolatot, mert valóban értelmesek és nem csak az Ő, hanem az én barátaim is.

De valakit kedvelni, valakivel jóban lenni egész más dolog mint életvitelszerűen együttélni. Ezek a maguk módján link, trehány, csapódó, bohém srácok, ma már férfiak voltak/maradtak.

Szerintem a Kedvesem csak rossz körökben mozgott. Már harmincas évei elején megérdemelte volna, kijárt neki egy olyan férj, élete párja, akivel nem kényszerül olyan kompromisszumra mint velem. Jó csaj... nagyon jó csaj, ezt elhiheted nekem, nem csak a szubjektivitás beszél belőlem (szívesen megmondanám a blogomon melyik fotókon van Ő, de ezt nem tehetem ;-) )

Hogy mit adok én neki?
Kezdettől fogva világos volt, hogy ez egy egyenlőtlen kapcsolat. Én egyszerűen a múltamnál, a magammal hozott előéletemnél fogva (itt elsősorban a gyerekekre gondolok) nem tudok teljes ént adni neki.

Pontosan tisztában voltam vele, hogy az összeköltözésünk után 1-2 évvel eljöhet az a pillanat, amikor aztán bekövetkezik a na most elváltál vagy sem állapot. Elvégre mit kapott belőlem. Egy pasit, akinek a fele ideje jut hétköznaponként és hétvégenként, akihez mindig igazodni kell olyan dolgokban, amire nincsen ráhatása.

Ez a kritikus pillanat végül soha nem következett be. Második helyen van, de nem ugyanúgy ahogyan a válás előtt.

Ha vmelyik gyereknek segítségre van szüksége, vagy csak egyszerűen találkoznom, beszélnem KELL vele, akkor tudja és tudomásul veszi, hogy eg yfelnőtt - az Ő - megértésére jobban számíthatok, mint két kamaszba forduló srác, vagy egy full-apás kiscsaj esetében.

Néha nehéz, de sohasem veszélyeztette a kapcsolatunkat. A kulcs talán közöttünk, hogy kezdettől fogva mindent elmondunk egymásnak. Mi az ami bánt, ami fáj, ami nem megy a másikkal.

ezt annak idején azért terítettem ki, mert úgy gondoltam, hogy könnyebbé teszi a pillanatot, hogy elmondja, ez neki már nem megy tovább így.

Ez a pillanat soha nem következett be, pedig fel voltam rá készülve. Bármennyire is szeretem és nem tudnék nélküle élni, senkiben nem találnám meg ennyira a másik felemet, ha Ő mégha Ő is az, és azt kéri, hogy mondjak le a gyerekeimről akkor vérző szívvel, összeomolva és sírva, de gyerekeimet választanám. Ez így van.

Tehát Ő sokkal többet tesz kpcsoltba mint én. A kezdetektől fogva.

Nincs közös gyerekeünk és Ő lassan kifut az időből.

Azt mondja nem is akar. Ezernyi formában, őszintén kibeszélve, becsiccsentve kibeszéltetve, kihallgatva, barátokat "kémként" felhasználva próbáltam a végére jutni, valóban túl van-e azon, hogy gyereket akar, vagy csak miattam nem meri.

Minden verzióban az jön le, hogy tényleg nem akar. Egyetlen oka van, hogy ebben nem tudok biztos lenni: ez így nekem nagyon kedvező. Márpedig ami kedvező, azt az ember könnyen el is hiteti magával.

Amúgy el nem tudom képzelni, hogyan kezelném a gyerekek közötti sorrendet. Lehet-e egyik lurkót jobban szeretni mint a másikat? Kizárt!

Le tudsz-e (részben) mondani az egyikről, a másik kedvéért?

Aban tehát kíméletlenül igaza van (elégkemény csaj amúgy), hogy a msotani, 6 éve tartó idlli állapotot rendesen felborítaná egy közös gyerek. De mégis! Az ő nehéz döntése ez. Az ő lemondása.

(az más kérdés, hogy az enyéimmel mennyire közvetlen és jó viszonyban van. Ez nem kis érszben annak a sajnálatos de pozitív következménye, hogy az anyjuk anno valósággal eltaszította őket a velem, vagy ellenem játékával)

@Enchantée: ;-)

@Szexofon: félre ne érts! Nem akarlak bántani, de alap, hogy a hapsik önzők, csak nem értem, hogy akkor miért állítod be úgy, hogy neki is erre van szüksége.
Azt gondolom- bár nem ismerlek benneteket és nem sajátom az ítélkezés sem, de- ennek a nőnek az élete tele van lemondásokkal.
És bár lehet, hogy ez van neki "megírva", de azt gondolom, hogy minden megalkuvásnak meg van előbb-utóbb a hátránya.
Azt pedig sose hidd el- akármilyen módszerrel kutatva se- hogy valóban nem akar gyereket.
Az lehet, hogy most nem akar, de talán bánni fogja akkor, amikor már nem lehet, vagy egyszercsak faképnél hagy egy olyanért, akinek kell gyerek TŐLE.
A nőknek ez az életük lényege...a gyerek.
És tényleg nem bántás, csak lehet, hogy éppen azt gondolod, hogy tökéletes minden, aztán meg nehogy az legyen, hogy nem az.
Bocs, hogy nem az általános kedves, vagy humoros blogos kommentet nyomom, de ez jött le a sztoridból (minden rosszindulat nélkül).

@Ifigenie: Tudom, hogy nem a rosszindulat szól belőled. Rengetegszer végigmentem ezen a beszélgetésen az évek során.
Magamban, Vele és másokkal is róla/rólunk.

Nincs teljes bizonyosság - és ha egyszer faképnél hagy, mert mennie kell, mert valaki olyat tud neki adni amit én - nem saját elhatárzoásból, hanem a hendikep helyzetemnél fogva - nem tudok, akkor tudom, hogy abba bele kell törődnöm.
Mert megérdemli, mert jár neki.

Volt idő, miko rmég nem érett meg bennem, hogy Ő lesz az én párom, akkoriban volt rá példa, hogy én vittem randira (!)
Mert őszintén jót akartam neki, egy igazi, méltó párt és teljes embert, aki én lehettem volna, ha korábban találkozunk.

De azt mondta nem megy. Vlszeg a homlokára van rva, hogy szerelmes - belém.

Amennyire az ember biztos lehet a párjában, annyira én biztos vagyok, hogy jól élünk és szerelmesek vagyunk egymásba.

De ha mégis eljön a pillanat, vagy a helyzet, hogy neki más többet tud adni, azt hiszem képesnek kell lennem arra, hogy megértem és "elengedem" (bármit is jelentsen ez - hiszen nem a tulajdonom, hanem egyenrangú társam)

Követelőzni, könyörögni, vag hisztizni? Ígérgetni? Mi értelme volna?!
Semmi.

Ha bekövetkezik, el kell fogadnom és emelt fővel hálásnak lennem, hogy ennyi-ilyen sok jutott nekem belőle....

@Szexofon: nem, nem így kell élni.
Azt gondolom, hogy addig kell mindent megtenni, amíg szeretjük egymást.
Nem mentegetőzni, és a könnyebbik utat választani, hanem ha azt gondolod, hogy ti egymás párja vagytok az életben, akkor ki kell állni a másikért.
Akkor is, ha nehéz.
És tudni kell megalkudni neked is, szeretetet adni neked is, és ha kell, akár harcolni neked is- érte. Ha szereted őt, akkor ezt megérted, átérzed...mert jót akarsz neki...
Nem az az önzőség, hogy magad mellett tartod (akárhogyan is), hanem az, hogy közönyös vagy a problémák iránt.
A közöny nem lehet táptalaja egyik kapcsolatnak sem.
Nekem is van két gyerekem, és az ember tényleg a gyerekeinek él, de társ nélkül nem ér semmit.
A gyerekeknek idővel egyre kevesebb szüksége lesz rád...és akkor ki marad majd neked...ha minden jól megy...az, aki mindig is ott volt, a második helyen.

@Ifigenie: Nos közönyről szó nincsen.
Eleinte még rámszólt, hogy ne mondjam annyiszor hogy szeretem, mert megunjuk, elcsépelt lesz tőle.
Ma már rám szól, ha órák óta nem mondtam neki :-)

Tudod az a különös kettőnk között, hogy olyan dolgokat, olyan énemet hozza ki belőlem, amiről sosem tudtam. Még én magam sem.

Hogy hosszú évek után is amikor eszembe jut, meglepem virággal. Hogy bármikor éjszakába nyúló, élénk beszélgetés, vita támad közöttünk bármiről. Tudod, oylanok, amilyeneket az ismerkedés elején szoktak a szerelmesek szinte hajnalig egymással.

Még mindig találunk egymásban felfedeznivalót, még mindig meg kell osztanunk egymással élményeket.

Még mindig a ó kis seggére kell csapnom ha elmegyek mellette és megkukkolni amint pucéran sminkel reggel a fürdőben... és és és.. tucatnyi ilyen dolog.

Talán ezt magunk nem is vesszük észre, csak olyanokon, amikor egy-egy haverunk rácsodálkozik hangosan: Jééé, Ti még szoktatok csak úgy csókolózni?

Tényleg! Szoktunk.

Szóval no közöny. Erről szó sincs.

Nem tudom megszokni, hogy van nekem. :-)

nekem néha van az az érzésem, hogy nem a gyerekek apja az ember másik fele. egyszerűen nem megy, nem mehet minden egyszerre.

@Ifigenie: @Szexofon: mindkettőtökkel egyet kell, hogy értsek.
egyrészt veled, Szexofon, mert a mi kapcsolatunk dilidokival nagyon is emlékeztet a te kapcsolatodra a Kedvessel. nincsenek tabuk, van viszont szeretet, megértés, önzetlenség, stb.

másrést Ifinek is igazat adok. részben azért, mert van előttem egy példa, amelyik azt bizonyítja, hogy nem teheted meg a Kedvessel, hogy nem csinálsz neki gyereket! még akkor sem, ha most állítja, hogy jó így neki... persze soha semmi sem 100%. de azt kell mondjam, nekem személyesen nincs olyan ismerősöm, rokonom, aki ne bánta volna meg(ki milyen mértékben), hogy a férfi kedvéért lemondott a gyerekről. noha ezt akkor ők sem így kommunkikálták, hogy a férfi kedvéért...

@éniskócos: Tudom, értem és ezt is írtam.

Node szerinted mit tegyek?
Én legyek az aki erőltessem?

@Szexofon: másrészt viszont egy ilyen kapcsolatban elképzelhető, hogy a gyerekből betolakodó lenne... vagy a kapcsolatotok sínylené meg, vagy a gyerek... ugyan ki tudja, mi a helyes döntés?

@éniskócos: Azt mindenesetre már érgen eldöntöttem, hogy ha úgy dönt, hogy gyereket akar, nekem nincs jogom ettől elzárkózni.

nem tehetem meg vele...

@Szexofon: és mondtad már neki? legalább egyszer tök komolyan mondd el neki, hogy szereted őt annyira, hogy elfogadod, ha gyereket szeretne (és persze vele maradsz felnevelni :) ), aztán lesz ami lesz...

@éniskócos: Az az igazság, hogy annyira nem merek belenyugodni, hogy ezt őszintén úgy is gondolja, ahogyan nekem, másnak mondja, hogy időről időre előhozom a témát. Legutóbb szilveszterkor.

Tehát rendszeresen. Lassan már kezd úgy tűnni, mintha én erőltetném :-)

@Szexofon: :) akkor jó.
(pedig mennyivel egyszerűbb mást felelőssé tenni a sorsunkért... de így kénytelen lesz magát hibáztatni.már ha sor kerül felelős keresésére.)

@éniskócos: Nem az a típus!
Elég kemény csaj. Rendkívül határozott. Nem az ahibáztatós, nyávogós típus. Soxor volt már, hogy megjárta a poklot is, de a saját feje után megy.

Van egy pont ami alatt nem köt kompromisszumot. Annak idején ezért tartott ki mellettem is, amikor mindenki azt mondta, csak az idejét vesztegeti.

@Szexofon: akkor csak azt kívánom, hogy még sokáig ilyen jó legyen nektek együtt!
és nagyon örülök, hogy leírtad ezt az egészet. egyrészt te is más megvilágításba kerültél általa (mondjuk eddig sem voltál annnyira ellenszenves :) ), másrészt meg persze elgondolkodtat...

@éniskócos: Köszi. Én is ebben reménykedem :-)

De régi érzések és gyötrelmek bújtak elő belőlem, amikor olvastalak.

Ha a blogomon a megtörtént eset-re kattintasz (látom, hogy gyakori vendég vagy :-D), akkor azért előjön belőle egy és más, hogyan éljük az életünket
;-)

@Szexofon: ezt mondom én is. ha gyerek: akkor mintha ugyanabba lépnél vissza. ha nem gyerek: akkor meg mintha maradhatna ez a felhőtlen állapot.

de nem marad. marad? na?

éljünk, ne gatyázzunk...

meg persze eszembe jutott, hogy éppen gyereket szeretnék, de majd biztos elmúlik. jön a tavasz.

@kócostégla: ha mindkét félnek van már gyereke, akkor akár maradhat is. ha az egyiknek nincs, az szerintem örökre ott marad, mint valami totemoszlop. és annál nagyobb árnyékot vet, minél több idő telik el...

@éniskócos: akkor szülni kell, válni, és boldognak lenni?
grrrrr.
és hajaj :(

@kócostégla: nem kell, van aki tudja válás nélkül is. állítólag...

tisztára ideges lettem.

@aJeti: miért???
:-o

@Szexofon: összezavarodtam. kezdhetem elölről átgondolni az életemet.

@aJeti: ja, neee! ne az elejéről, Te! :)

@kozgaztanar: akkor honnan-e.

@aJeti: ööö... mondjuk az első berúgástól :)