eltelt egy hónap.
nem változott semmi. pszi van. szeretem. férj is van. őt is szeretem.
férj miatt volt egy kis kiborulás. konkrétan végigsírtam egy napot. aztán levelet írtam neki. aztán beszélgettünk és kiderültek félreértések és főként az, hogy egyet akarunk. csak én jobban. ő el van így is, én meg nem. most már tudom, hogy milyen is lehetne. a szex is, más is. és nekem kell többet tenni, ha jobbat akarok, hiszen engem feszít az elégedetlenség. sajnos az eltelt napokban én is visszasüppedtem a megszokott hétköznapokba, pedig ezt nem szabad. minden nap tenni kell egy apró lépést... előre, ha lehet...
igyekszem tényleg. annyira rosszul esik a semmi, hogy ennél még az is sokkal jobb, ha csak én teszek valamit és látom, hogy élvezi. masszírozom a talpát tévézés közben, átöltözés közben "véletlenül" hozzádörgölőzöm egy kicsit (félig-meddig meztelenül), esténként hozzábújok, símogatom, az ölébe fészkelem magam. és mindezt úgy, hogy a legkevésbé se tűnjek erőszakosnak, aki mindig csak "azt" akarja... annyit mindenesetre elértem, hogy a legutóbbi alkalommal nagyon odaadó ésfigyelmes volt.
és vajon el lehet várni közel 20 év után ennél többet? el lehet azt várni, hogy még mindig úgy kívánjon és olyan vággyal essen nekem, mint annak idején? különös tekintettel arra, hogy a mi kapcsolatunknak sohasem a szex volt az alapja...
talán a kúrás blogon olvastam egyszer, hogy tökéletes kapcsolat talán nincs is. mindegyikből hiányzik valami. legyen az az intellektuális beszélgetés, a baráti érzelmek, vagy a tűlfőtött szexualitás. és míg az első kettőt legálisan keresheti egy harmadiknál az ember, a harmadik az a csúnya megcsalás...
de ezen már nem elmélkedem többet, megtettem a régi blogomban. mikor még bizonytalan voltam abban, hogy kell-e, szabad-e nekem ez a kapcsolat pszivel. ez azóta eldőlt. kell bizony, nagyon kell. kell a szex, kell a barátsága. és akárhány érvet is tudok elmondani, hogy miért nem baj, sőt jó az, hogy szeretőm van, egy fecske nem csinál nyarat. ez a társadalom ezt nem fogadja el, kész, pont.
