ha már így összejöttek a dolgok. érzelmi válság nálunk, válás IT-éknál.

a lényeg az, hogy leesett rólam valami súly. a megfelelési kényszerem a férjem felé. abban a bizonyos levélben leírtam jó pár dolgot, hogy hogyan érzek, hogyan élek meg bizonyos szituációkat. és azt is, hogy nekem így nem jó és ez ha így marad, válással fog végződni. ha be akarnék szólni magamnak, azt mondanám, hogy én ezzel feltettem a kezeimet és áthárítottam rá a felelősséget, hogy kezdjen ezzel a helyzettel valamit. és ettől valahogy sokkal felszabadultabb lettem. az elmúlt 3-4 napban többet mondtam el neki magamról, az érzéseimról, az "elvárásaimról", mint az utóbbi 3-4 évben. az elvárást pedig azért tettem idézőjelbe, mert ez nem igazi elvárás. egyszerűen azt szeretném, ha többet beszélne hozzám és több visszajelzést adna. mert ha beszél, akkor sokkal jobban tudom érzékelni a benne zajló folyamatokat is, mint akkor, mikor hallgat és én megpróbálom kitalálni, hogy mi van... és sokszor bizony jól melléfogok.

basszus. ebben a pillanatban jöttem rá, hogy egy csomó dologban pont olyan a férjem is, mint az apám... akivel sosem volt tökéletes a kapcsolatom, aki ha úgy tetszik, félresiklatta pár dologban az életemet. francba. hihetetlen, hogy ez eddig még nem tűnt fel... pont ugyanazokat az érzéseket váltja ki belőlem. kisebbrendűségi érzés, megfelelési kényszer. az az érzés, hogy nem vagyok méltó a szeretre, mert nem helyesen viselkedem.

bassza meg, bassza meg, bassza meg!!!!!!!!

no de, ha minden igaz, pont ettől szabadultam meg az elmúlt napokban :) de tényleg, úgy érzem, bármit megtehetek szabadon és nem érdekel mit szól hozzá. ossza be. és döntsön, hogy kellek-e így, vagy nem. és ha komolyan gondolta azt a mondatát, hogy ő soha, semmilyen körülmények között sem akar elválni tőlem, akkor kénytelen lesz elfogadni így is... talán a végén még élvezni is fogja :D