2010.10.04.
feladatunk az életre
sokat gondolkodtam már ezen a témán, hiszek is benne, meg nem is. aztán ma volt két beszélgetés, ami újra felvetette bennem ezt a dolgot.
vajon tényleg meg van mindenkinek a maga kis kiporciózott feladata az életére, amit meg kell oldania? és ha nem sikerül, akkor bukta, kezdjük előlről, ha pedig sikerül, akkor boldogság a bizonyítványosztáskor és jöhet a következő osztály? egyre inkább hajlok afelé, hogy ez így lehet valahogy. és ha ez így van, akkor gondolom az az első lépés, hogy az ember rájön, hogy mi ez a feladat. aztán már csak valahogyan meg kellene oldani...
nekem gyanús, hogy mik az én feladataim... és úgy tűnik, megtaláltam hozzá a megfelelő embereket is, vagy ők engem a saját feladatukhoz. és persze minden mindennel összefügg... azt hiszem, nekem meg kellett tanulnom szeretni. a többség számára ez nyílván evidencia. és a saját kis szintemen persze nekem is. de én annál sokkal önzőbb voltam(?), hogy képes lettem volna csak úgy szeretni valakit minden érdektől mentesen, jószívvel vállalt "áldozatokkal", csak egyszerűen a szeretésért magáért. azt most ne feszegessük, milyen szerepet játszott ebben a genetika és milyet a családom (közelebbről az apám), mert ez ebben az esetben legfeljebb a megértéshez vezetne el, de a megoldáshoz nem. a megoldást a férjem jelentette. ő volt az első ember, akinél ezt a mindenek felett álló, elpusztíthatatlannak tűnő szeretetet megéreztem. kinyilvánította ezer módon, szavakkal és hallgatásokkal, tettekkel és tétlenül maradásokkal. én pedig sütkéreztem ebben a szeretetben. és természetesnek éreztem, ez nekem járt. de nem tudtam viszonozni. nem tudtam viszonozni, mert tele voltam érzelmi gátlásokkal, nem tudtam az érzéseimről beszélni és még sok minden másról sem. hány olyan "átbeszélgetett" éjszakánk volt, amikor tképpen csak ő beszélt én pedig hallgattam, majd sírtam... és nem tudtam megszólalni. peregtek bennem a mondatok, de képtelen voltam kimondani őket. ott maradtak gombócként összegyűlve a torkomban, amit csak a sírás, netán az ezt követő szex tudott eltávolítani onnan.
és persze szép lassan belefáradt. de megtanítot engem szeretni. de nem tudott megtanítani az érzéseimről beszélni. mert bár nálam jobban ment neki valamivel, azért így utólag nézve a történteket, ebben azért neki is van tanulni valója.
és akkor jött pszi és átszakadt valami gát. olyan dolgokról beszélek vele, olyan szavakat mondok ki, amiket sohasem hittem volna. érzelmekről, szexről, bármiről. néha szinte fájón őszintén, többnyire felszabadítóan őszintén. és kölcsönösen ezt a végtelen szabadságot érezzük egymással. ő tanított meg beszélni. talán ez az ő feladata az én életemben. és lám, most én tanítgatom a férjemet...
