tudom, hogy okos, persze... de azért egy picit csalódott vagyok. de tényleg csak egy picit. részemről teljesen kockázatmentes lett volna a dolog, részéről nagyon nem... így aztán végül nem vállalta be. de az utolsó pillanatig hajtotta a vágya hozzám, hogy aztán mégis győzzön a józan ész.

és tényleg jól van ez így. volt már olyan, hogy én voltam az óvatosabb. egyikünknek észnél kell lennie, ha sokáig akarjuk ezt csinálni. márpedig sokáig akarjuk.

úgyhogy most itt ülök beöltözve... egy stylist lehet, hogy kiakadna, de ezúttal a praktikum volt az elsődleges. autós szexhez készültünk megint, mert nem találtunk semmit a közelben...

szóóóóóóóóóóval, közepes mini, combfix, rajta egy térd fölé érő harisnyazokni majd csizma. tangához azért hideg van, de puha, könnyen mozgó bugyi... elől gombos ing, kardigán és mindezek fölött hosszú, vastag kabát. tetszett volna neki... meg nekem is a következmény... na, most kéne magam a munkába folytani. megpróbálom.

míg hazaértem, legalább hatféleképpen fogalmaztam meg ezt a posztot, de egyik sem az igazi. nem tudom visszaadni azt, ami történt...

mert mi is történt? találkoztam dilidokival, szeretkeztünk. bár jellemzően szeretünk mindig újítani valamit (szinte sportot űzünk belőle), ezúttal nem volt semmi újdonság a helyszíntől eltekintve. ez viszont teljesen irreleváns. szóval se egy új póz, technika, játékszer, akármi. ha úgy tetszik, teljesen snassz együttlét volt. annak tűnhetet volna kívülről. mert valami megint történt... elrepültünk. sohasem használtam még drogot (na jó, kétszer vicces cigit, de az tényleg csak vicces volt), de valahogy így tudom elképzelni a "betépett" állapotot. nem próbálkozom a leírásával. ráadásul mindketten éreztük... aztán az elválás után is még olyan erősen éreztük ezt a valamit, hogy két órával később lebeszéltünk egy újabb randit másnap reggelre. kockázatok ide, vagy oda...

és mikor újra megláttuk egymást, robbant újra a bomba... a beszélgetésből persze bújás, a bújásból szex lett. autóban, mínusz akárhány fokban, néhány teherautóval a hátunk mögött valami üzemi területen... valahogy minden annyira jól sikerült most. amire máskor sajnáltuk volna elpazarolni a puskaport, az most egy kellemes ráadás volt.

és repültem még egész úton hazafelé, repültem, mikor pár órával  később újra cseteltünk, repülök még most is a hétvége előtti utolsó sms után...

tökéletesen boldognak és kiegyensúlyozottnak érzem magam.

nem érdekel, hogy a férjemnek szinte köszönni sem volt ideje, hogy hadiállapotok uralkodnak itthon, hogy fáj valamim, ami már hetek óta fáj és amivel hétfőn muszáj leszek orvoshoz menni.

tudom, hogy a repülésután zuhanás jön... de megéri!!!

minden embernek ezer és egy vegyértéke van, melyek mindegyikét le kell kötni ahhoz, hogy maradéktalanul boldog legyen. mikor párt választunk, olyas valakit keresünk, aki minél több helyen illeszkedik hozzánk és így képes boldoggá tenni bennünket. persze vannak prioritások (kinél mi) és ha azok a szükségletek rendben vannak, akkor hajlandóak vagyunk eltekinteni az 1001.-től. és az a bizonyos rózsaszín köd akár sokáig is képes eltakarni a nem illeszkedő részeket... meg aztán, az emberek változnak, ki erre, ki arra és megtörténhet, hogy az idő múlásával a korábban illeszkedő részek is szétpattannak.

annak esélye, hogy olyan embert találj, aki az életed minden területén, életed végéig boldoggá tudjon tenni, gyakorlatilag 0. nem kizárt természetesen, mindenki tud legalább egy példát hozni erre. az más kérdés, hogy vajon elég közelről látod-e ezt a példát, ahhoz, hogy pontosan lásd az illeszkedéseket... mert hiszen olyan példája is van mindenkinek, hogy "na, róluk aztán sohasem gondoltam volna..."

reálisabb talán és egyben nagyszerűbb is szerintem, ha olyan párt találsz, aki ha nem is képes minden szükségletedet maga kielégíteni, de hajlandó arra (mert szeret téged), hogy támogasson téged abban, hogy te magad megtaláld ennek a módját másokkal. és amíg nem a szexualitásról van szó, addig ez a legtöbb embernek többé-kevésbé természetes is. természetesnek veszed, hogy a feleséged a barátnőjével jár tornázni, te pedig a haverjaiddal focizni. természetes az is, hogy a párok támogatják egymást a munkájukban, tanulásban, művelődésben és szórakozásban akkor is, ha ezt nem együtt teszik. és hirtelen minden megváltozik, ha a szexuálitásról van szó. pedig ez a dolog is felfogható úgy, mint a puzzle egy darabja. kétségtelenül, egy speciális darabja...

ennyit az általánosításról. ami engem illet, igazából több olyan darabkáról van szó, ami a dilidokimmal illeszkedik.

az első és legfontosabb a szexuálitás. mellette istennőnek érzem magam. olyan nőnek, aki olyan élvezetet képes nyújtani egy férfi számára, amiről az képtelen lemondani. olyan nőnek, aki olyan módon képes átadni magát a szexualitásnak, hogy képes átélni annak teljességét mind fizikai, mind lelki, mondhatni spirituális síkon.

ő a(z egyik) legjobb barátom. (én neki egyértelműen a legjobb) aki mindig, minden helyzetben elfogad engem, legalábbis megpróbál megérteni. elfogult velem, de nem vak. ha nő lenne, senki sem akadna fenn azon, hogy napi egy órát csetelek / telefonálok / találkozok vele...

egy olyan ember, aki inspirál arra, hogy megismerjem önmagam.

egy férfi, akivel gyakorolhatok bizonyos párkapcsolati dolgokat, amiből aztán rengeteget tanulok. és hasznosítom a férjemmel való kapcsolatomban.

---

gyakran gondolok arra, milyen elképesztő szabadság lenne az, ha ezt az egészet elmondhatnám a férjemnek. és sem attól nem kellene félnem, hogy ezzel szétverem a családomat, sem attól, hogy a család maradna ugyan, de sohasem gyógyuló sebeket ütnék rajta. attól kevésbé félek, hogy akkor vennem kéne a kis bőröndömet és mehetnék világgá. meg tudnám tenni, még tán jól is tudnám magam érezni... de ismerve a férjemet és a kapcsolatunkat, nem hinném, hogy erre sor kerülne. sőt, látom bizonyos esélyét annak, hogy képes lenne számomra ezt a szabadságot biztosítani. de biztos nem lehetek benne és ha tévedtem, akkor az mindent tönkre tehetne.

így aztán csak élek, úgy ahogy tudok, de közben minden gondolatom, döntésem, cselekedetem ebbe az irányba mutat és talán egyszer meg is érkezem. addig pedig élvezem az apró előrelépések nyújtotta örömöket.

itt a blogban pedig nyafogok néha, ha éppen rossz kedvem van :)

Egyrészről szörnyen hiányzik most már a férjem. Az utóbbi két hét teljesen kikészített, a fene se gondolta, hogy ennyire jó, ha itthon van... Egyik este a 20 másodperces telefonbeszélgetés után el is sírtam magam, a gyerekek érdeklődve néztek rám, hogy ez most mi...

Másrésztől pszivel megint dimenziót váltottunk... Technikai lehetőségeink és a körülmények lehetővé tették, hogy ne csak cseteljünk, hanem láthassuk is egymást. Hihetetlen módon felkavart. Ez így már tényleg olyan, mintha... Mintha valóban része lenne az életemnek...

Aztán tegnap este olyasmi történt (bár akkor csak sima csetre volt lehetőség), amit nem nagyon tudok hová tenni... Szerintetek van olyan, hogy az ember valóban, testileg átélhet orgazmust anélkül, hogy fizikailag lenne stimulálva?? Lelkileg, agyilag persze voltam... És nem volt ez persze igazi, de majdnem. Ha nem tudom, hogy figyelnem kell, mert bármelyik pillanatban hazejöhetnek a gyerekek és picivel több időnk van... Ha lesz egy kis időm, utána nézek a neten. Nem tudom elhinni... Másrészt az utóbbi két évben elég sok minden történt már velem ahhoz, hogy azt gondoljam, semmi sem lehetetlen...

olvastam valamit. házasságről, szerelemről, szeretetről, szexről. vallásos köntösbe csomagolva, de ha ezt lefejtjük róla, akkor nagyon tanulságos. basszus, kétszer sírtam el rajta magamat...

és megerősödtem abban a hitemben, hogy a házasság egy nagyon-nagyon összetett dolog, aminek éppen az az egyik leglényegesebb eleme, hogy egy életre szól... történjék bármi... és ebből az aspektusból szemlélve egy csomó dolog más értelmet nyer.

akár az is, hogy én egy harmadik fél támogatásával tudom ezt most többé-kevésbé jól működtetni... vanak persze dolgok, amik most azért nem tudnak működni, mert van egy harmadik, de ezek éppenséggel eddig sem működtek. csak most már tudom, hogyan kellene. csak most még nem akarom, mert az hármasban nem megy. vajon "kinövöm" ezt, vagy egyre rosszabb lesz a helyzet?

azért most kurva büszke vagyok ám magamra, ahogy a mostani helyzetet kezelem a férjemmel. mármint azt, hogy ő halálra dolgozza magát. részben azért, mert mint alkalmazott nem nagyon tehet mást (felmondani persze lehetne, csak hát ugye a pénz...), részben azért, mert most van abban a helyzetben, amikor megmutathatja, hogy mit is tud. és tud és én nagyon büszke vagyok rá! én pedig teszeleghetek az odaadó feleség szerepében, aki biztosítja a tökéletes hátországot. jó móka ám ez is. de azt mondjuk nem bánom, hogy nem tíz évvel ezelőtt vagyunk, két törpével azért ez jóval nehezebben menne...

de most nagyon fasza feleség vagyok! :)

kéne valami pezsgés... mert ez így már nagyon szürke. nem tudom, mi van velem. talán csak a január...

férj dolgozik, én meg rendes feleség vagyok. és elvagyok ezzel. mintha a libidómat eltemette volna a hó...

dilidoki szeret, hiányzom neki. én meg nem akarok hazudni, de egy picit mégis muszáj... nem hiányzik. jó vele. szexelni is, csetelni is. de elmúlt a folyamatos lobogás. nem telik ugyan sokba neki, hogy felszítsa, de magamtól már nem. csak szép csendesen szeretem. jókedvem lesz a tudattól is, hogy van. és tudok vele beszélni. mindenről. erről is. hogy elmúlt a lángolás.

férjjel nem tudok beszélni. őt nem tudom virtuálisan megmasszírozni. meghallgatom őt és hallgatok... már tudom, hogy képes vagyok rá, tudom, hogy jó, de vele nem megy. túl sok szar rakódott már rá erre az egészre. ettől szomorú vagyok. és aggódom érte. értünk.

és vagyom valami újra. hülye kurva vagyok. valami pezsgést akarok. valami lobogást. de közel legyen. J... gyáva kukac... P... őt inkább mégsem... Z... hm. hm. ha félreértem a dolgot, az nagy pofáraesés...

no mindegy. még pár hét és megint lefoglal majd a munka, nem lesz időm ilyen baromságokra...

majdnem elcsesztük... ő a munkája miatt volt hullafáradt, én az egyedül végigcsinált karácsonyi készülődés miatt. 23-án sikerült párat beszólogatnunk egymásnak, de az még helyre jött este, összebújva aludtunk el. aztán 24-én nem tudom, mi történt. olyan lett a hangulat, hogy én még délután 3-kor úgy ültem a wc-én, hogy folyt a könnyem és arra gondoltam, most aztán tuti vége mindennek... aztán gyertyagyújtáskor mellém állt, nem a gyerekekhez, átölelt. én pedig ÚGY csókoltam meg a karácsonyi puszilkodásnál, ahogy már régen nem, ő pedig viszonozta. nem tudom, mit láttak ebből a gyerekek (és mit gondoltak magukban), nem szoktunk előttük ilyesmit csinálni :) és innentől minden csupa hepi lett. még most is, pedig elmúlt karácsony...

dilidokival 22-én beszéltünk egy hosszút, kívántunk egymásnak mindenféle jót, de leginkább egymást :) csak hetek múlva tudunk majd találkozni, de most nem hiányzik annyira. ilyenkor egyszerűen csak valami csendes boldogságot érzek, hogy van ő is nekem... és automatikusan mosolyra húzódik a szám, ebből pedig baj nem lehet :)

hogy meddig tart a kitartás, mert ugye jóban-rosszban és honnantól kell önzőnek lenni és verni az asztalt...

kedves férfi olvasóim, mit szólnátok ahhoz, ha a feleségetek, partneretek szexért nyafogna, miközben családfenntartóként napi 15 órát dolgoztok? annyit hozzátennék, hogy már rég nem én vagyok az (ha voltam egyáltalán), akinek egyre több pénz kell... és persze nem csak pénzről van szó. hanem amolyan "férfias játékokról", mint hatalmi harcok, önbecsülés, megmutatom ki a jani/az úr a háznál stb... előlem menekül munkába? vagy ez valami mentális betegség? vagy?

hogy nem reagálok a miért nem válsz kommentekre, hogy nem fogok magyarázkodni stb.

csak annyit szeretnék, ha megértenétek, hogy ez egy nyafogós blog. többnyire akkor írok ide, amikor ki vagyok akadva, esetleg akkor, ha pszi, netán a férj által nagyon feldobódtam. lehet, hogy csak rám jött a kétperces hiszti, vagy menstruálok. ennél rosszabb az utóbbi hónapokban csak egyszer történt. 3 havonta 2 nap feszültséget pedig kibírunk mindannyian, soha rosszabbat...

és akkor miért van pszi? mert boldoggá, boldogabbá tesz, mintha nem lenne. ennyi, nem több. és persze nem is kevesebb...

már sokszor kérdezték, sokszor gondolkodtam rajta. hosszú és bonyolult. és ha jól sejtem, mindenki inkább csak a másik életében látja a szálkákat is :) bár elismerem, hogy ez egy nagyobbacska szálka...

de nincs most kedvem megint kifejteni. viszont hallottam egy dalt, ami nagyon eltalált. és ott van benne a magyarázat

https://www.youtube.com/watch?v=9_J2CXjsRhQ

nehéz ezt megfogalmazni. inkább nem is próbálkozom, csak leírom, mi van. az van, hogy már másodszor volt az az érzésem, hogy míg a dilidokival szeretkezünk (és az most mindegy, hogy bújósat, vagy lepedő szaggatósat), addig a férjemmel csak szex és más semmi... közben még csak-csak elmegy a dolog, de utána... na az nem jó. nem érzem, hogy lelkileg is történt volna valami. hogy most milyen jó hozzábújni, ezzel az elcsendesedett testtel, kisimult lélekkel. ürességet érzek és hiányt. nem akarom rá kenni, mert van annak bőven indoka, hogy én miért érezhetek így. de eddig ilyen nem volt. legfeljebb akkor, ha szex közben cserbenhagyott, de az ugye mégiscsak más. és még akkor sem mindig. most viszont nagyon nem hagyott cserben. úgy tűnik, ő mostanában kezd rájönni arra, hogy jó móka az, ha nekem többször is jó, míg neki is az lesz. mondjuk majdnem lebuktattam magamat közben. az én elsőm után megkérdezte, hogy akkor most hogyan tovább. már nem tudom visszaidézni, mit akartam pontosan válaszolni, csak azt tudom, hogy az nagyon nem jó válasz lett volna... így aztán gyorsan másképp fogalmaztam.

valahogy azt érzem, hogy bár a szíve mélyén szeret engem és ő is vágyik a lélekérintésre, a hétköznapokban ez nem annyira fontos neki. van ezer dolga, gondja, baja és én nagyon hátul állok a sorban. sokszor azt érzem, hogy a kiakadásaimat is csak mint megoldandó problémaként tekinti, tudja, ilyenkor mit kell tennie, mondania ahhoz, hogy lenyugodjak és akkor egy újabb hónapra béke lesz, foglalkozhat megint nyugodtan a saját dolgaival.

és nekem nincs sem elég bátorságom, sem elég erőm ahhoz, hogy a dilidokit feladva csak a házasságomra és a családomra koncentráljak. győz az egóm, hogy nekem is jár egy kis boldogság... és a kis boldogsággal való megelégedéssel elvesztem a nagyot. aszongyák legalábbis, hogy ez így van. tapicskálok az én kis saját, különbejáratú mocsaramban. mert semmiféle reményét sem látom annak, hogy ha én még jobban a férjre koncentrálnék, akkor jobb lenne. hiszen így is sokszorosan több figyelmet fordítok rá, mint ő énrám.

szóval marad a mocsár. ami egész helyes kis ligetnek tud tünni, ha éppen jobb a kedvem.

de hát ugye, a picsogás az jobban megy :)

egy ideig mindig próbáltam elkerülni azt a helyzetet, hogy túl rövid idő, mondjuk 24, de inkább 48 óránál kevesebb idő teljen el a két férfi között. aztán a nyáron egyszer úgy alakult, hogy nem hogy 48, vagy 24, de alig több, mint 12 óra telt csak el... azóta nem görcsölök ezen annyit.

most ugyan eltelt több, mint 24 óra, de valahogy mégis összemosódtak a dolgok. ki tudja, min múlik ez... és nem az volt, hogy dilidokival csak érzelem mentes szex, itthon meg szeretkezés. inkább fordítva. mintha a férj rajtam vezette volna le elfojtott agresszióit. de nem bántam, hagytam. ezzel együtt az a tény, hogy a behatolást követő pár másodpercen belül jó volt nekem, az nem az agressziónak és nem is a kiéhezettségnek (mint ahogy ő gondolta) volt köszönhető, hanem annak a még mindig felfokozott állapotnak, amibe előző nap kerültem. bár nem a dilidokimra gondoltam közben, mégis olyan érzésem volt, mintha az a történet folytatódott volna...

na, ez már nem is tudathasadás, hanem tudat összezavarodás...

nem is tudom, mi egyebet írhatnék még... széles vigyor, az élet szép...

persze nem ment minden egyszerűen. kész bolondok házát hagytam itthon, pontosabban úgy éreztem, nem hagyhatok ilyesmit, úgyhogy pörögtem ezerrel, hogy amennyire lehet, tehermentesítsem a férjet. és nem a lelkiismeret furdalás miatt, hiszen a dolgok javát akkor is nélkülem kellett volna végigcsinálnia, ha nem találkozom a dilidokimmal. és igazából kerinek is rosszul esett volna, ha lemondom a látogatásomat. aztán csak úgy mellékesen akadt egy plusz utitárs, aki miatt félő volt, hogy dugába dől minden tervem... aztán nem jött a várva várt sms, el nem tudtam képzelni mi a baj...

de aztán minden a legjobban alakult. mindenesetre nagy megkönnyebbüléssel borultam a nyakába, tényleg rám fért az aksi feltöltése. ezzel hál istennek semmi gond, imádja az aksimat tölteni :D

meg úgy egyáltalán, semmivel semmi gond. most. mert már tudom, hogy jön majd a szokásos kis mélypont. majd figyelek.

bevágtam a durcát. ezzel valószínűleg taccsra tettem az elmúlthetek eredményeit. gratulálok.

bassza meg.

épp egy poszton gondolkodtam a tegnap esti történések nyomán, de aztán csak egy komment lett belőle A férjem blogján.

remélem a Másik Kócos legalább megkapta a magáét :DD

bár hozzá kell tennem, hogy semmiféle rossz érzés sincs bennem. más az, ha kérésre történik és más az, ha "cserbenhagyásos" a dolog. holnap is van nap, meg még néhány 10 év...

belátható időn belül találkozunk. várom. de már közel sem úgy, mint két éve, amikor elkezdtük, vagy egy éve, amikor újrakezdtük. de jól van ez így. akkoriban kezelhetetlen volt a folyamatos rágondolás. háromszor kellet visszamennem a boltba míg egyszer sikerült bevásárolnom, a munkámban katasztrofális állapotok uralkodtak, itthon szinte percenként váltakozott a hangulatom. ez  így hosszútávon nem mehetett volna. így aztán szépen megtanultam, hogy csak akkor és ott gondoljak rá, amikor lehet. a folyamatos lobogást felváltotta valamiféle melegség, amitől egy csetelés után mosolyogva megyek az utcán és kellemesen ábrándozva mosogatok. de ha engedem, ebből a melegségből egyetlen pillanat alatt lesz perszelő forróság... na jó, nem mindig csak azon múlik, hogy engedem-e... elég egy mondat, vagy néhány szivecske és már olvadok...

sose hittem volna, hogy odáig jutunk, hogy ez a "meglett", okos, jó ízlésű férfi szmájlikat, puszikat és szivecskéket küld nekem, pláne nem ilyen töménységben, ahogyan tegnap :)

és persze van még egy helyzet, amit talán sosem fogok tudni kezelni. amikor a találkozásokat követő eufóriát felváltja a végtelen szomorúság és üresség érzete, amikor olyan fájó tud lenni a hiánya, hogy arra gondolok, ez már nem is kell nekem... de ha belegondolok a "soha többébe", az még sokkal jobban fájna. gondoltam már arra is, hogy esetleg valaki más, aki közelebb van. de nem kell más. vagy ő, vagy senki. na, jól kitoltam magammal...

mert mindeközben megszenvedem a férjjel való kapcsolatot is. hihetetlenül vágyom a szeretetére és az elismerésére. most éppen megkapom, ez jó. de mikor éppen nem, akkor adott esetben egyszerre szenvedek mindkettőjük miatt.

és néha persze egyszerre vagyok boldog mindkettőjük miatt.

de legalább élek... bár még ezt is kevésnek érzem néha... még többet kellen élni...

kezdetben vala a kapás. aztán ez elmúlt és lett a nagy semmi. és miután a beleszomorodás után bele is fáradtam a nihilbe, akkor elkezdtem én adni. de közben akartam és vágytam a viszonzást, ami nem jött.

aztán lett pszi, akinek a kezdettől úgy tudtam adni, hogy nem vártam érte semmit, csak örültem, hogy mégis kapok. nagyon sok mindent kaptam. és közben arra is rájöttem, hogy tényleg boldoggá tehet az is, ha az ember ad.

és egy ideje már annyira dermesztőnek és félelmetesnek éreztem a semmit, hogy a férjnek is elkezdtem úgy adni, hogy nem vártam már érte semmit, mert már attól is jobb lett nekem, ha csak én adtam.

és igen. ha elengeded, megkapod. attól az egyetlen levéltől hirtelen megint kinyílt a világ. nyúl felém a férj és érzem, hogy boldoggá akar tenni. be kell valljam, egész jól megy neki.

és mégis. elég egyetlen mondat, hogy jóllakottság ide, vagy oda, újra éhség keletkezzen bennem. tudathasadásos állapot. de már kezdem megszokni. tudom, hogy hullámvasút ez. de már ezt is kezdem megszokni.

eltelt egy hónap.

nem változott semmi. pszi van. szeretem. férj is van. őt is szeretem.

férj miatt volt egy kis kiborulás. konkrétan végigsírtam egy napot. aztán levelet írtam neki. aztán beszélgettünk és kiderültek félreértések és főként az, hogy egyet akarunk. csak én jobban. ő el van így is, én meg nem. most már tudom, hogy milyen is lehetne. a szex is, más is. és nekem kell többet tenni, ha jobbat akarok, hiszen engem feszít az elégedetlenség. sajnos az eltelt napokban én is visszasüppedtem a megszokott hétköznapokba, pedig ezt nem szabad. minden nap tenni kell egy apró lépést... előre, ha lehet...

igyekszem tényleg. annyira rosszul esik a semmi, hogy ennél még az is sokkal jobb, ha csak én teszek valamit és látom, hogy élvezi. masszírozom a talpát tévézés közben, átöltözés közben "véletlenül" hozzádörgölőzöm egy kicsit (félig-meddig meztelenül), esténként hozzábújok, símogatom, az ölébe fészkelem magam. és mindezt úgy, hogy a legkevésbé se tűnjek erőszakosnak, aki mindig csak "azt" akarja... annyit mindenesetre elértem, hogy a legutóbbi alkalommal nagyon odaadó ésfigyelmes volt.

és vajon el lehet várni közel 20 év után ennél többet? el lehet azt várni, hogy még mindig úgy kívánjon és olyan vággyal essen nekem, mint annak idején? különös tekintettel arra, hogy a mi kapcsolatunknak sohasem a szex volt az alapja...

talán a kúrás blogon olvastam egyszer, hogy tökéletes kapcsolat talán nincs is. mindegyikből hiányzik valami. legyen az az intellektuális beszélgetés, a baráti érzelmek, vagy a tűlfőtött szexualitás. és míg az első kettőt legálisan keresheti egy harmadiknál az ember, a harmadik az a csúnya megcsalás...

de ezen már nem elmélkedem többet, megtettem a régi blogomban. mikor még bizonytalan voltam abban, hogy kell-e, szabad-e nekem ez a kapcsolat pszivel. ez azóta eldőlt. kell bizony, nagyon kell. kell a szex, kell a barátsága. és akárhány érvet is tudok elmondani, hogy miért nem baj, sőt jó az, hogy szeretőm van, egy fecske nem csinál nyarat. ez a társadalom ezt nem fogadja el, kész, pont.

2010.10.16.

lebegés

egyszerűen nem értem, miért van az, hogy ha pszivel vagyok, képtelen vagyok betelni a szexszel. hiába jó, nagyon jó, hihetetlenü fantasztikus és katartikus, kis idő múlva újra akarom, még és még... és ő persze partner ebben, hát mit mondjak, egészen hihetetlen dolgokra képes még így 4x évesen... no de azért mégis, vannak határok...

... és feküdtünk egymás mellett, kimerülten kiterülve, itt-ott összeérve azért, de mozdulatlanul, csukott szemmel. talán félig szundikálva is. vagy talán ezt az állapotot mondják alfa állapotnak. mintha megszűnt volna a testem, csak ÉN léteztem volna és nem pszi testét éreztem magam mellett, hanem ŐT. mintha a lelkével(?), szívével(?), agyával(?) símult volna hozzám, az én lelkemhez, szívemhez, agyamhoz. időtlen lebegés volt, a tökéletes boldogság állapota. és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy csorog a könnyem, anélkül, hogy sírnék... megállítottam volna az időt akkor és ott örökre. de persze nem lehetett. újra lett testünk, de kellett még az az érzés, hát összebújtunk a testünkkel. és ha már összebújtunk, abból persze szex lett...

azóta is itt lebeg körülöttem ez az emlékfoszlány, mintha ébren álmodnék. mintha búra alatt lennék és csak késve és erőtlenül érnének el hozzám a külvilág információi. és dühös és ingerült leszek ha elérnek... csak feküdnék legszívesebben, önmagamba záródva, lebegve.

ez most így a családomnak nem jó. csak nekem... este vendégek jönnek, akkorra talán összeszedem magam...

gyorsan változnak a dolgok. pár napja, vagy már hete is van ennek, azon aggódom, hogy pszi talán szerelmesebb, mint kellene. féltem, hogy ez az érzés olyan dolgokat hoz elő, amiket én nem akarok. most pedig...

2010.10.08.

utána

ül az ágy szélén. már felöltözve húzza a zokniját. én még meztelenül fekszem az ágyban, félig betakarózva. nem sietek sehová, én most maradok itt ebben az ágyban, a gyűrött, szexillatú ágyneműben. jobb lenne persze, ha maradna még, de tudom, hogy nem lehet. már így is túl sokat kockáztatott, nem szabad többet. egy órát utazott, egy órát várt rám, hogy egy órát velem lehessen...

ül az ágy szélén. köti a cipőfűzőjét. szórakozottan simogatom a hátát, majd hozzábújok. alig érek hozzá, arcom a nyakában, beszívom az illatát. kicsit felémfordul beszívja ő is az illatomat. csak lélegzünk kiürült aggyal, csak a pillanatnak élve. nagyon szeretlek, súgja a fülembe. kár, hogy nem szerethetlek jobban, néz a szemembe. csak mosolygok. érzem a hatalmamat. gyönyörű vagyok, látom a tekintetében. könnyedén, elmerengve cirógat. és villan a fény a szemében, a vágy megint. de menni kell.

áll a teraszajtó előtt, készen arra, hogy kiosonjon. állok mögötte takaróba burkolózva, mint a filmeken. már nevetünk felszabadultan. elment. én pedig fekszem az ő illatában, mosolyogva és már jön is az sms...

2010.10.04.

feladatunk az életre

sokat gondolkodtam már ezen a témán, hiszek is benne, meg nem is. aztán ma volt két beszélgetés, ami újra felvetette bennem ezt a dolgot.

vajon tényleg meg van mindenkinek a maga kis kiporciózott feladata az életére, amit meg kell oldania? és ha nem sikerül, akkor bukta, kezdjük előlről, ha pedig sikerül, akkor boldogság a bizonyítványosztáskor és jöhet a következő osztály? egyre inkább hajlok afelé, hogy ez így lehet valahogy. és ha ez így van, akkor gondolom az az első lépés, hogy az ember rájön, hogy mi ez a feladat. aztán már csak valahogyan meg kellene oldani...

nekem gyanús, hogy mik az én feladataim... és úgy tűnik, megtaláltam hozzá a megfelelő embereket is, vagy ők engem a saját feladatukhoz. és persze minden mindennel összefügg... azt hiszem, nekem meg kellett tanulnom szeretni. a többség számára ez nyílván evidencia. és a saját kis szintemen persze nekem is. de én annál sokkal önzőbb voltam(?), hogy képes lettem volna csak úgy szeretni valakit minden érdektől mentesen, jószívvel vállalt "áldozatokkal", csak egyszerűen a szeretésért magáért. azt most ne feszegessük, milyen szerepet játszott ebben a genetika és milyet a családom (közelebbről az apám), mert ez ebben az esetben legfeljebb a megértéshez vezetne el, de a megoldáshoz nem. a megoldást a férjem jelentette. ő volt az első ember, akinél ezt a mindenek felett álló, elpusztíthatatlannak tűnő szeretetet megéreztem. kinyilvánította ezer módon, szavakkal és hallgatásokkal, tettekkel és tétlenül maradásokkal. én pedig sütkéreztem ebben a szeretetben. és természetesnek éreztem, ez nekem járt. de nem tudtam viszonozni. nem tudtam viszonozni, mert tele voltam érzelmi gátlásokkal, nem tudtam az érzéseimről beszélni és még sok minden másról sem. hány olyan "átbeszélgetett" éjszakánk volt, amikor tképpen csak ő beszélt én pedig hallgattam, majd sírtam... és nem tudtam megszólalni. peregtek bennem a mondatok, de képtelen voltam kimondani őket. ott maradtak gombócként összegyűlve a torkomban, amit csak a sírás, netán az ezt követő szex tudott eltávolítani onnan.

és persze szép lassan belefáradt. de megtanítot engem szeretni. de nem tudott megtanítani az érzéseimről beszélni. mert bár nálam jobban ment neki valamivel, azért így utólag nézve a történteket, ebben azért neki is van tanulni valója.

és akkor jött pszi és átszakadt valami gát. olyan dolgokról beszélek vele, olyan szavakat mondok ki, amiket sohasem hittem volna. érzelmekről, szexről, bármiről. néha szinte fájón őszintén, többnyire felszabadítóan őszintén. és kölcsönösen ezt a végtelen szabadságot érezzük egymással. ő tanított meg beszélni. talán ez az ő feladata az én életemben. és lám, most én tanítgatom a férjemet...

2010.09.27.

mert a Másik Kócos annyira akarja

ezért aztán írok posztot. de teljesen tanácstalan vagyok. mert történt is sok minden, ami tanulságokkal járhat, de tulajdonképpen nem történt semmi...

az úgy volt, hogy pénteken egésznapos továbbképzésen voltam, majd engedélyt kértem és kaptam, hogy egy kicsit még a mi nagyvárosunkban maradjak vásárlás céljából. (vettem is egy farmert és egy szoknyát). aztán mikor hazajöttem, a férjet nyakig találtam munkában, így hullafáradtan csak én vittem a kiscsajt egy kis bulifélébe, mert bár a meghívás alapvetően a felnőtteknek szólt, de a lányomnak volt mehetnéke egy barátja miatt.

szóval 9 körül hazajöttünk, néhány sürgető dolgot elintéztem, aztán eldőltem. és láttam már akkor, hogy valami nagyon nem stimmel, de ebben igazán biztos csak akkor lehettem, mikor a férjem fél 11-kor elkezdett mosogatni... na ezzel engem a sírba lehet tenni. mi a k... i... f...nak kell pénteken este fél 11-kor mosogatni? számomra ennek a következő üzenete van: látod, b+, egész nap dolgozom mint az állat és te (mármint én) arra sem vagy képes, hogy legalább elmosogass...  ezer és egyszer veszekedtünk már ezen és most sem sok hiányzott hozzá. de most csak annyit csináltam, hogy kimentem hozzá segíteni öblíteni. ettől függetlenül a gyomorideg azért dolgozott. és dolgozott még másnap is, különösen mikor kiderült, hogy anyósom állapota a leletei alapján rosszabbodni kezdett, de engem erről senki sem tájékoztatott. itt egy kicsit elszakadt a cérna. milyen dolog már az, hogy a férjem ezt nem mondja el nekem?? arra bezzeg volt gondja hogy fél 11-kor mosogasson (mikor pontosan tudja, hogy ez egyenes út a veszekedéshez), de arra nem, hogy velem beszélgessen... na, akkor elmondta végül, hogy mi hogy volt, örülök nagyon, hogy nem kezdtem el még én is cseszegetni, de valahogy megint elegem lett ebből. az egészből.

és egy picit most is belelovalltam magam abba (de csak úgy magamban), hogy hogy is van az, hogy nekem mindig tekintettel kell lennem az ő problémáira, ő viszont szarik az enyémekre, sőt haragszik rám, ha nekem problémáim vannak és ettől netán rosszabb a kedvem, ne adj isten felemelem a hangom. fordított esetben ez természetesen nem probléma...

és érzem, ahogyan távolodom tőle minden nappal... van nekem is munkám, magamra vállaltam a komplett háztartást, amivel kétség kívül nehezen bírkózom meg, lettek saját kedvteléseim (futás, blogok), saját barátaim (ti és pl. a kolleganőm no és a régiek) és egyre kevésbé van szükségem rá, akár mint támaszra, akár mint barátra, akár mint szexpartnerre. ezzel együtt továbbra sem akarok válni. még mindig nagyon sok van ebben a serpenyőben és garanciák továbbra sincsenek a másikban. a károkat azonban nagyon is képes vagyok felmérni.

2010.09.19.

egy kis össze-visszaság

nehezen megy ez a kettős élet... nem, nem a szerető és a férj miatt, hanem a két blog miatt. folyamatosan mennek a posztok a fejemben, de mindig összekeverednek a dolgok, nem tudom szétválasztani az érzéseimet, így aztán többnyire végül nem írok sehová... meg időm sem túl sok.

de most megpróbálom egy kicsit összefoglalni az elmúlt napokat. kezdjük a jóval! 

szerdán délben leléptem az itthoni rohangálásból. előtte még levették a gipszet a Kicsiről (2 óra mindenestől), jöttek anyukámék bébiszitterkedni (mert férjnek is pont most lett ottalvós programja, anyósnak pedig vizsgálatok sora). szerencsére anyukám hozta az ebédet is, úgyhogy volt időm a normális tempójú csomagolásra. nehéz ám egy nő sorsa, ha a két nap alatt találkozik a szeretőjével, barátaival, hivatalos programon és gálavacsorán is részt vesz... Pszi elégedett volt, majd Tanárurat is megkérdezem, a hivatalos tuti rendben volt és a kapott ajánlat alapján a vacsora is :D mondjuk az szerintem elég taplóság, ha egy férfi a kolleganőjét ilyen módon kellemetlen helyzetbe hozza. én mondjuk csak nevettem rajta, de a barátnő-kolleganőm eléggé fel volt háborodva.

sajnos az Elnők Úrral csak néhány mosolygós összepillantásra, kis viccelődésre és egy kis szakmai beszélgetésre futotta, hiába ültünk egy asztalnál, nagyon hamar eltünt. szerintem tutira szerető volt a dologban :) Elnök Úr már vagy 3 éve a szívszerelmem és lám egyre közelebb kerülünk egymáshoz. ha belegondolok, hogy pszivel is hány évig (6) ment a közeledés, akkor ez sem reménytelen :DD

ami a konferenciát illeti, sajnos nem olyan jó a véleményem. úgy tűnik, évről évre laposabb lesz. Kolleganő is így érzi, de ha másért nem, egymásért még így is megéri eljárni. sokáig az volt a véleményem, hogy igazi mély barátságokat csak gyermek és ifjúkorban lehet kötni, de lehet, hogy tévedek. ilyenkor már kevesebb tud lenni az együtt töltött idő, de sokkal "hatékonyabb". és én abban a szerencsés helyzetben érzem magam, hogy az utóbbi években több barátsággyanús kapcsolatra is szert tettem.

kicsit ugrálok az időben...

szóval a szerdánál tartok és Pszinél. a szokásos heves és gyors első menet után már ráérősebben mentek a dolgok. és valahogy mindig mást csinálunk, mint amit eredetileg tervezünk, de jól van ez így. ezúttal a combfix másirányú hasznosítására került sor... aztán sajnos megszólalt a telefonom, amit a nagy sietségben elfelejtettem lehalkítani. persze a férj volt és persze nem vettem fel. és innentől azért az én kedvem alaposan elromlott. de ahogy Pszi szokta mondani, ez egy ilyen bicikli... mindenesetre  a következő 48 órában kihasználtuk a többé-kevésbé szabad sms-ezés előnyeit, kíváncsi leszek a számlámra, hogy mennyi is volt. aztán pénteken este ez a levél várt:

"még, még, még!!! még többet akarok belőled!!

tudom, hogy egyelőre a lehetetlen kategóriába tartozik, de egyre türelmetlenebbül várom, hogy egyszer végre pár napot együtt lehessünk!"

miközben a férjem üdvözlő puszi utáni első mondata ez volt: na, és megcsaltál? de hát tudom, hogy ez a féltékenység nem Pszinek, hanem Tanárúrnak szólt, úgyhogy simán ment a mosolygós nem. végül is mondtam neki, hogy üljön oda hozzánk!  ugyanis szerdán este, mint kiderült, pár száz méterre lehettünk egymástól... :DD (itt és most még egyszer köszönöm a kellemes estét, a csajoknak meg üzenem, hogy lehet irigykedni! :D )

sajnos a Táncoló Hallal csak telefonon sikerült beszélnem, de így is megfelelő alapot nyújtott ezzel az alibimhez... néha komolyan elbizonytalanodom, hogy igazából veletek, vagy Pszivel akarok-e jobban találkozni. mert a kettő egyszerre nem nagyon tud beleférni és mindkettőre nagyon vágyom...

most pedig megyek másik blogot alkotni, mert végre megkaptam a képeket!

2010.09.11.

az élet

pénteken néhány mondat pszitől, egy pillantás Kockától, egy puszi a sógorral, egy csók a férjtől.

szombaton egy temetés. egy nehezen feldolgozható halál. szép szertartás, egy röviden is teljes, irigylésre méltó élet után és egyszerűen nem hiszem el, hogy már nincs. hiszen hozzá megyünk most is, a megszokott csapattal. de miért nem áll ott a felesége mellett?? és este már itthon, a fesztiválon, isszuk a bort és mindenki a szemét törölgeti még mindig. a férfiak is.

jó volt a bor, isteni a szürkemarha pörkölt, a pácolt mangalica tarja.

és várom haza a férjet, hogy befejezzük, amit tegnap félbehagytunk. de előtte mégegyszer elovasom mit is írt pszi. és közben siratom azt a barátot.

és boldog vagyok...

2010.09.07.

mi jár a fejemben

hogy mi? szex, barátok, pia és persze rock'n'roll :)

érdekes összecsengések vannak most körülöttem. egy ismerősöm és egy másik is nagyon hasonló dolgokról beszélt, ill. írt. arról, hogy mi minden jár az ember fejében és ez mennyi időt, energiát jelent. és hogy gyakran csak akkor jövünk rá, hogy ez mennyi energia és idő volt, amikor vége annak az időszaknak, legyen az egy nyűgös párkapcsolat, vagy egy diploma megszerzése.

nálam épp nincs ugyan vége semmilyen időszaknak, de egyszer ezt már végigcsináltam, ismerem a tüneteket. szinte minden gondolatomat pszi tölti ki. egyre jobban kötődünk egymáshoz. mert együtt lenni jó. élőben is és virtuálisan is. ezért aztán mindig ezt akarom tenni. csakhogy minél több időt szánok rá az életemből, annál kevesebb jut másra. munkára, házimunkára, családra, férjre... és ez így egy ördögi kör. mert minél kevesebb időt szánok ezekre, annál rosszabb lesz a helyzet és minél rosszabb a helyzet az én kis "való világomban", annál jobban vágyódom majd pszi társaságára. és így tovább.

csakhogy épp pár napja beszéltük meg, hogy minden érzelmi kötődés ellenére is van egy határ, amit nem lehet, nem akarunk átlépni... de meddig tarthat ez az elhatározás? amikor minden nappal és minden órával többet akarunk a másikból. nem vagyok hülye, látom, mi történik. de én ezt akkor sem akarom! szeretőt akarok, nem egy másik férjet!

most mi legyen? megírtam neki is. egyelőre csak annyit tudott válaszolni, hogy érti és neki is vannak ilyen problémai...

talán valamilyen módon önkorlátoznunk kellene. no nem az élő kontaktust, abból így is nagyon kevés van.

ááá, tudtam én, hogy semmilyen boldogság sem tart örökké... hogy is írta valahol valaki? a boldogság az két probléma közötti állapot :)

azóta beszéltem vele. hogy bizony tényleg. önkorlátozás, miegymás. aztán beszéltünk vagy egy órát. nem az önkorlátozásról :) nem tudom, mi lesz...